Vakáció az iskolában

A látogató, aki az orgonafák rejtekében meglapuló fenyőmajori iskolát sikeresen felderítette, a bejárathoz érve megtorpan. Az iskola udvara ugyanolyan népes, mint tanítás idején. Sőt, ha jól utánaszámolunk, még több a gyerek, mint ahány a nyilvántartásban szerepel!
Mi történt? Ide nem ért el a vakáció szele? Elfelejtették a tanévet befejezni?
Szó sincs róla. Tegyünk csak még néhány lépést, úttörőparkban találjuk magunkat. A park az idén
lesz hároméves. Hogyan született? Egy hétvégi őrsbúvóhelyből nőtt ki.
A kiindulópont tehát egy búvóhely, amit nádból, gallyból hoztak tető alá hajdanában a Mohikánok.
Betapasztották sárral.
— Mi lenne, ha állandóra csinálnánk? — ötlött fel bennük a gondolat, s így is lett.
Vályogot vetettek... és most egy két éves történet leírásának kellene következnie, de ezt mellőzzük, mivel nem a ház, hanem a park a témánk. Elég az hozzá, hogy elkészült a ház, amely elé szökőkutat illik építeni.

A szökőkút káváját Varga Imi alkotta meg. Szép, gömbölyű kis medencét formált, bár egyesek előtt
szépséghibának tűnt, hogy vödörrel kellett belehordani a vizet, amely aztán szép lassan „elszökött" —
azazhogy beitta a föld. De hagyjuk a kákán is csomót keresőket a tél úgyis radikális megoldást hozott: szétfagyott az egész létesítmény.
Tavasszal megmutatták a cementeszsákot is a habarcsnak. Ekkor telepítették bele a furnérhalalait is, amit ki lehetett pecázni. De ez még nem volt az igazi; a halak nem tudtak úszkálni, mert állt a víz, csukott szemmel is ki lehetett fogni őket.
A harmadik forduló megoldotta ezt a problémát is. Beszerelték a vízvezetéket, a vízsugár mozgásba hozta a medence vizét, a halak megindultak, szóval megszületett a park első játéka, a halászó.
Aztán jött a pompás folytatás, Ma az úttörőpark huszonötféle lehetőséget kínál a látogatónak. Hajó¬hintától a csúszdáig, lövöldétől a rakétáig mindenféle dobó, ütő, tekerő játékok teszik próbára a pajtások ügyességét.

— Nem kapnak hajba a gyerekek a játékokon? — kérdem Ábrahám Tivadar csapatvezetőt, aki egyszemélyben igazgató is, ezermester is.
— Nem! Tudják, hogy aki kötekedik, annak kitesszük a szűrét. Nn meg annyi játékunk van, hogy mindenkinek jut belőle. Senki nem kényszerül arra, hogy csak nézze, miképp szórakoznak a többiek.
— Itt a bejáratnál van egy menetrendet, ami az úttörőpark nyitvatartási idejét szabályozta. Ennek mi a célja?
— Ez kérem muzeális emlék.
— ??
— Azt hittük egy időben, hogy a gyerekeknek elég néhány óra játék. Aztán kiderült, hogy ez naiv elképzelés. A pajtások reggeltől estig itt tanyáznak. Nos, nyár van, vakáció, miért ne? A kulcsot elhajítottuk, s most szabad a vásár.
— Nem teszik így túl hamar tönkre a játékokat?
— Természetesen élőbb elhasználódnak, mintha vitrinben tartanánk őket de ez nem baj.
Tudatos rongálás nemigen fordul elő. Hiszen a gyerekek csinálták maguknak
tudják értékét, megbecsülik, óvják őket.
Búcsúzóul megkísérlek néhány körkérdést föltenni a szűnni nem akaró hintázó, csúszkáló, pecázó illetékesekhez.
Nemigen állnak kötélnek. Ki ér rá itt nyilatkozni?
Ámbár igaz is, minek?
A vak is láthatja, hogy a burkus királlyal sem cserélnének...